A futáshoz vitathatatlanul a legfontosabb a futócipő. Erre úgy kell tekinteni, mint egy védelmi eszközre, amely megvédi a talpat a tüskéktől, kövektől, a lábboltozatot a túlterheléstől, a boka ízületeit a kopástól, de óvja a csonthártyát, a térd- és a csípőízületet, sőt a gerincet is.
A sportot elkezdő, fizikailag nem kialakult, a sportágban nem akklimatizálódott szervezetnek van a leginkább szüksége a helyes cipő kiválasztására. A rossz hír, hogy a bonyolultabb szerkezetű, többféle védelemmel ellátott, drágább cipőket érdemes választani ahhoz, hogy biztosan sérülés és maradandó károsodás nélkül vészeljék át ezt az átmeneti másfél-két évet.
Úgy bizony, másfél-két évet igényel a szervezet teljes átállása! A leglassabban alkalmazkodó terület passzív tartóvázunk, az ízületek és a csontozat megerősödése – szomorúságunkra ez nem látható folyamat. Nyilván csontsűrűség-méréssel, ízületi vizsgálatokkal lehetséges, de viszonylag bonyolultan kimutatható. Csak akkor válik érzékelhetővé, ha nagy a baj. Viszont érdemes megvárni a tartóváz megerősödését, mert elvégzi a természet, ha türelmesek vagyunk. Legfeljebb rendszeres, és nem túlzó sportolással és némi táplálék-kiegészítővel tehetünk a folyamat támogatásáért.
Amennyiben korrekciós cipőt veszünk, amely a talprész bonyolultabb kialakítási struktúrájával segíti a lábfejet, hogy helyes iránytartással tudjon végiggördülni a talajon, azzal megakadályozzuk, illetve csökkentjük a lúdtalp kialakulását vagy romlásának ütemét. Az ilyen cipők talprészének ütközéselnyelő zónája többnyire vaskosabb, hiszen ebben az időszakban a kevesebb izomzat és a többletsúly miatt erre a védelemre rászorulunk. Ezért javaslom, hogy kezdőként vékonyabb talpú, csillapításmentes – úgynevezett mezítlábas vagy free – cipőket ne, vagy csak néhány száz méteren használjuk, a távot fokozatosan emelve.
Minél nagyobb súllyal terheljük a lábunkat, annál fontosabbá válik a túlterhelt izmok, szalagok, ízületek támogatása mind versenyen, mind edzésen. Egy átlagos civil futó ritkán hordoz mindössze négy-hat zsírszázalékot – ha ilyen lenne az alakunk, akkor gyakorlatilag csak izomból és csontból állnánk, mindenféle zsírszövet nélkül. De általában nem ilyenek vagyunk – azaz plusz öt-tíz-húsz kiló feleslegről is beszélhetünk.
Miért is beszélek ennyit a súlyról, tömegről? Nem azért, mert csúnya a zsír látványa a hason vagy a fenéken. Hanem mert ez a plusztömeg hamarabb kifárasztja a vádlinkat. És ha ez elfárad, akkor koppanunk a sarkunkon, aztán csapódik, puffan a talpunk is. Ilyenkor energiát veszítünk, nem is keveset.
Egy kicsit leegyszerűsítve: futás közben a legfontosabb csillapító rendszerünk a térdben hajlított lábunk, ott is a vádlink, amiben felhalmozhatjuk az energiát leérkezéskor, majd ellépésnél, mint egy rugó – visszatápláljuk a mozgásba. Minél inkább a lábujjunkra és a talpközepünkre érkezünk, annál inkább működik ez a rendszer.
Amennyiben elfárad a vádlink – ami még egy élsportolónál is előfordulhat edzésen és versenyen is –, akkor lépünk sarokra, és elindul az egészségkárosodás. Ilyenkor van jelentős szerepe a futócipő sarkába épített energiaelnyelő rendszereknek, mert egyébként tompítatlanul terjedne végig az ütközés energiája a nyújtott lábunkon és a gerincünkön keresztül a nyakszirtünkig.
A vastag sarokrésszel rendelkező cipők el is altathatják szakmai lelkiismeretünket az extra „kényelem” miatt, ezt azért tartsuk észben, és igyekezzünk odafigyelni arra, hogy a sarokra nehezedő terhelést fokozatosan csökkentsük!